Fehér tó télen

Befagyott a Fehér tó! Vagy mégsem?

Az idén is az év elején, január 3-án került sor a falu körüli terepszemlére. A halgazdaság felé indultunk, úgy, mint tavaly, Rékával és a fényképezőgépekkel. A szemlét a falu kezdeténél felállított keresztnél kezdtük. Négy évvel ezelőtt az árvízvédelem törzskara és az állami szervek töltés gyűrűt húztak, vagyis toltak össze a falu köré, amely a keresztnek a tövében húzódik, így jócskán fel lett töltve a talpazata, de ennek ellenére gyönyörűen pózolt a kereszt, zúzmarás koszorúkkal feldíszítve. Az utunk jobbra kanyarodott a befagyott hófehér tó felé. A nevéhez méltó látvány tárult elénk. A víz a tóról csak némileg volt lecsapolva. Állítólag, nem hivatalosan, az a hír járja a falut, hogy sok halat termelt a halgazdaság és a telelők már tele vannak, tehát a tóba vizet kellett hagyni, mert még sok hal maradt benne. A gazdák nem tudják se eladni se hova tenni a halat. Igaz, sosem volt ilyen olcsó a ponty. Kilója 210 dinár, feketén 130-150 dinár között mozog. Szomszédunkkal találkoztunk. Ő az unokájával, már hazafelé tartott. Rövid újévköszöntés után, csak annyit mondott : - Nem lehet csuszingálni. Sebaj, mi nem ez miatt indultunk a tó felé. Amikor elhagytuk a partját, óvatosan lépegettünk. A tó nem mindenütt volt befagyva, látszottak hullámzó, bugyborékoló foltok , a talajból gáz vagy vízfeltörés miatt hullámzott a víz. Találtunk csúszkálásra való, sima jeget. Miután, annyira kicsiszoltuk a jeget, hogy 10 métert lehetett rajta csúszni, észak felé indultunk. Messziről láttuk a tó közepén hagyott 200 literes hordót. A tó másik oldalán, Erzsébetlak felöl a ködön keresztül látszott a napsütés. Szép látvány volt. Negyed óra után a hordóhoz értünk. Mindketten egyszerre állapítottuk meg, hogy ez másik hordó, nem a tavalyi. Leültünk, elfogyasztottuk a hátizsákból a banán csokikat, majd a malom felé indultunk. A bara beeresztőnél megálltunk és megállapítottuk, hogy a szifon kanálisban másfél méterre magasabb a vízszínt, mint a tóban. Ezen a síberen keresztül adagolták a vizet a tóba. Szép botot találtunk, amelyet a halászok sticának hívnak, amely 3 méteres 3-4 cm vastag keményfából faragott bot, és amelyet a csekély tóban ladikhajtásra használtak. A malomig, a tó és a szifon kanális között, a parton mentünk. A malom közelében értünk, amikor alkonyodni kezdett. Annyi időnk volt, hogy a szifon kanálison lévő, több mint 100 éves téglahídról készítsek néhány képet. Gyönyörködve állapítottuk meg, hogy ez a híd is ugyanolyan, mint a Muzslya felé vezető új út mellett lévő híd. A mai napig ezt sem tudtam, hogy a falu körül létezik két téglahíd. Visszafelé jövet jó darabig csodálkozva ismételgettem: - Két szép téglahíd van a szifon kanálison. Annyira ámultam, hogy egy csipkebogyóval teli fáról azt hittem, hogy galagonyafa. Igaz, sötétség zúdult rohamosan ránk, de azért egy fotóra leálltunk. Visszafelé jövet, az úgynevezett Szélé féle ház mellett kanyarodtunk a falu felé. Még egy hídon keltünk át. A szifon kanálison át 3 éve épült egy betonhíd. Ezt a hidat egy újvidéki cég építette. Ők vették bérbe a falu körüli 50 hektárnyi legelőket. Halastavakat szándékoztak létesíteni a legelők helyén. A jószágtenyésztők kedvükbe szerettek volna járni és megépítették ezt a hidat, hogy a teheneket a szifonon túli legelőkre terelhesék. Mellesleg ezek a legelők 4-5 km távol esnek a falutól. A legelőkről és halastavakról még csak annyit, hogy a mi halgazdaságunk és az újvidéki gazdák között folyik a per, mert nem tudtak kiegyezni kié a kanális és kié a víz. A betonhíd túlsó oldalán vadászok álltak lesen. Réka látta meg őket. Hangosan beszélgettünk egymás közt, nehogy még magas vadnak nézzenek bennünket. Amikor beértünk a faluba és a barasori sugárútra kanyarodtunk, megkönnyebbülten észleltük a sima talajt a lábunk alatt. A kóbor kutyákról ismert falurészben még ugatást sem hallottunk, vagy a majd 4 óra hosszas gyalogolás után, a fáradságtól eltompult érzékszerveink, csak a hátunk közepén kiütő izzadságra összpontosultak. Ezután még csak annyit mondtam: - Még egy kanyar és a mi utcánkba érünk. Otthon, a vetkőzés közepette ünnepélyesen a lányom elé álltam és kijelentettem: - A mai naptól a barangolások barangolójának avatlak. Ő csak röviden visszapöntyögte: - Már tavaly óta az vagyok.

Balanyi Sándor, Lukácsfalva, 2010.01.03.


Befagyott a Fehér tó! Vagy mégsem? Az idén is az év elején, január 3-án került sor a falu körüli terepszemlére. A halgazdaság felé indultunk, úgy, mint tavaly, Rékával és a fényképezőgépekkel. A szemlét a falu kezdeténél felállított keresztnél kezdtük. Négy évvel ezelőtt az árvízvédelem törzskara és az állami szervek töltés gyűrűt húztak, vagyis toltak össze a falu köré, amely a keresztnek a tövében húzódik, így jócskán fel lett töltve a talpazata, de ennek ellenére gyönyörűen pózolt a kereszt, zúzmarás koszorúkkal feldíszítve. Az utunk jobbra kanyarodott a befagyott hófehér tó felé. A nevéhez méltó látvány tárult elénk. A víz a tóról csak némileg volt lecsapolva. Állítólag, nem hivatalosan, az a hír járja a falut, hogy sok halat termelt a halgazdaság és a telelők már tele vannak, tehát a tóba vizet kellett hagyni, mert még sok hal maradt benne. A gazdák nem tudják se eladni se hova tenni a halat. Igaz, sosem volt ilyen olcsó a ponty. Kilója 210 dinár, feketén 130-150 dinár között mozog. Szomszédunkkal találkoztunk. Ő az unokájával, már hazafelé tartott. Rövid újévköszöntés után, csak annyit mondott : - Nem lehet csuszingálni. Sebaj, mi nem ez miatt indultunk a tó felé. Amikor elhagytuk a partját, óvatosan lépegettünk. A tó nem mindenütt volt befagyva, látszottak hullámzó, bugyborékoló foltok , a talajból gáz vagy vízfeltörés miatt hullámzott a víz. Találtunk csúszkálásra való, sima jeget. Miután, annyira kicsiszoltuk a jeget, hogy 10 métert lehetett rajta csúszni, észak felé indultunk. Messziről láttuk a tó közepén hagyott 200 literes hordót. A tó másik oldalán, Erzsébetlak felöl a ködön keresztül látszott a napsütés. Szép látvány volt. Negyed óra után a hordóhoz értünk. Mindketten egyszerre állapítottuk meg, hogy ez másik hordó, nem a tavalyi. Leültünk, elfogyasztottuk a hátizsákból a banán csokikat, majd a malom felé indultunk. A bara beeresztőnél megálltunk és megállapítottuk, hogy a szifon kanálisban másfél méterre magasabb a vízszínt, mint a tóban. Ezen a síberen keresztül adagolták a vizet a tóba. Szép botot találtunk, amelyet a halászok sticának hívnak, amely 3 méteres 3-4 cm vastag keményfából faragott bot, és amelyet a csekély tóban ladikhajtásra használtak. A malomig, a tó és a szifon kanális között, a parton mentünk. A malom közelében értünk, amikor alkonyodni kezdett. Annyi időnk volt, hogy a szifon kanálison lévő, több mint 100 éves téglahídról készítsek néhány képet. Gyönyörködve állapítottuk meg, hogy ez a híd is ugyanolyan, mint a Muzslya felé vezető új út mellett lévő híd. A mai napig ezt sem tudtam, hogy a falu körül létezik két téglahíd. Visszafelé jövet jó darabig csodálkozva ismételgettem: - Két szép téglahíd van a szifon kanálison. Annyira ámultam, hogy egy csipkebogyóval teli fáról azt hittem, hogy galagonyafa. Igaz, sötétség zúdult rohamosan ránk, de azért egy fotóra leálltunk. Visszafelé jövet, az úgynevezett Szélé féle ház mellett kanyarodtunk a falu felé. Még egy hídon keltünk át. A szifon kanálison át 3 éve épült egy betonhíd. Ezt a hidat egy újvidéki cég építette. Ők vették bérbe a falu körüli 50 hektárnyi legelőket. Halastavakat szándékoztak létesíteni a legelők helyén. A jószágtenyésztők kedvükbe szerettek volna járni és megépítették ezt a hidat, hogy a teheneket a szifonon túli legelőkre terelhesék. Mellesleg ezek a legelők 4-5 km távol esnek a falutól. A legelőkről és halastavakról még csak annyit, hogy a mi halgazdaságunk és az újvidéki gazdák között folyik a per, mert nem tudtak kiegyezni kié a kanális és kié a víz. A betonhíd túlsó oldalán vadászok álltak lesen. Réka látta meg őket. Hangosan beszélgettünk egymás közt, nehogy még magas vadnak nézzenek bennünket. Amikor beértünk a faluba és a barasori sugárútra kanyarodtunk, megkönnyebbülten észleltük a sima talajt a lábunk alatt. A kóbor kutyákról ismert falurészben még ugatást sem hallottunk, vagy a majd 4 óra hosszas gyalogolás után, a fáradságtól eltompult érzékszerveink, csak a hátunk közepén kiütő izzadságra összpontosultak. Ezután még csak annyit mondtam: - Még egy kanyar és a mi utcánkba érünk. Otthon, a vetkőzés közepette ünnepélyesen a lányom elé álltam és kijelentettem: - A mai naptól a barangolások barangolójának avatlak. Ő csak röviden visszapöntyögte: - Már tavaly óta az vagyok. Balanyi Sándor, Lukácsfalva, 2010.01.03.







Főoldal