Civitas dei
Szíveri János

A Petőfi Sándor nyolcban
hol a szuette fekete tölgyfapolc van
mint a holdas járok alva -
májfolt rajtam Lukácsfalva

Roskatag testemhez idomult
bőröm alá bújt a múlt
ráborította tébolyát a korai kalandokra
sörétek fúródnak a bádoggalambokba

Földbe ette magát az udvaron a salak
sarat izzadnak a vedlő házfalak
szellem libeg táncát lejti
s hogy élek még lám elfelejti

Tökindából nyesek karnyi kürtöket
vámolom az érett szőlőfürtöket
s egyre ritkábban keresem okát
hová lettek a dohos szobák

Vasmacska fetreng a padlás porában
pilledek a féltés korában
hever az ernyedt méla tag
belengi tüskés szénaszag

Faforgács ül a kimustrált szekérre
nem babra megy a játék de vérre
herélt dalodnak alig van súlya
lessünk a keskeny szalmalyukba újra

Szárhajók úsznak a vályú vizében
oldódom a poshadt lé ízében
pállott levegő fénylik melenget téged
megoldja görcseid azután eléget

A déli hőben belémsül az ének
karalábét darabolunk főzeléknek
erőlködve bár – mindent fölfalunk
világít a kertben hószínű farunk

Kancsuka csattan faragott nyele csorba
mögötte járdára hág a csorda
öcsénk orra a facsúcsról lecsünghet
lóbázzuk a trappban nyiszlett pöcsünket

Lelóg a góréig a felhő eres lába
konyhakés vágódik az ecetfába
túl a trágyán szakad a nyerítés
megvéd-e tőle majd ez a kerítés

A halastó sörhabos vizébe túrok
oszlásnak indulnak a kontúrok
zizeg és sápad a nádas a sás a rét
öntünk-e bátyám az életben még ürgét

Nadrágon át hat a nádipálca
a semmittevés ha puszta álca
vágtáznom kéne s csak húzom a lábam
átkozott vagyok ebben a világban

A képzelet változatlanul népes
családja a szavaknál többre képes
és bőröm helyett a tudatra másolt
találkozásunk röpke látomás volt