A Petőfi Sándor nyolcban hol a szuette
fekete tölgyfapolc van mint a holdas járok alva - májfolt rajtam
Lukácsfalva
Roskatag testemhez idomult bőröm alá bújt a
múlt ráborította tébolyát a korai kalandokra sörétek fúródnak a
bádoggalambokba
Földbe ette magát az udvaron a salak sarat
izzadnak a vedlő házfalak szellem libeg táncát lejti s hogy élek
még lám elfelejti
Tökindából nyesek karnyi kürtöket vámolom az
érett szőlőfürtöket s egyre ritkábban keresem okát hová lettek a
dohos szobák
Vasmacska fetreng a padlás porában pilledek
a féltés korában hever az ernyedt méla tag belengi tüskés
szénaszag
Faforgács ül a kimustrált szekérre nem babra
megy a játék de vérre herélt dalodnak alig van súlya lessünk a
keskeny szalmalyukba újra
|
Szárhajók úsznak a vályú vizében oldódom a
poshadt lé ízében pállott levegő fénylik melenget téged megoldja
görcseid azután eléget
A déli hőben belémsül az ének karalábét
darabolunk főzeléknek erőlködve bár – mindent fölfalunk világít a
kertben hószínű farunk
Kancsuka csattan faragott nyele
csorba mögötte járdára hág a csorda öcsénk orra a facsúcsról
lecsünghet lóbázzuk a trappban nyiszlett pöcsünket
Lelóg a góréig a felhő eres lába konyhakés
vágódik az ecetfába túl a trágyán szakad a nyerítés megvéd-e tőle
majd ez a kerítés
A halastó sörhabos vizébe túrok oszlásnak
indulnak a kontúrok zizeg és sápad a nádas a sás a rét öntünk-e
bátyám az életben még ürgét
Nadrágon át hat a nádipálca a semmittevés ha
puszta álca vágtáznom kéne s csak húzom a lábam átkozott vagyok
ebben a világban
A képzelet változatlanul népes családja a
szavaknál többre képes és bőröm helyett a tudatra
másolt találkozásunk röpke látomás volt
|